III.

Itt nem úgy volt, mint a legtöbb roncson, ahol minden tárgy – még a mozdíthatatlannak véltek is – a becsapódási pont köré sodródik. Itt a hajót ért rövid, ám kiadós rázkódás meglazított gyakorlatilag minden szöget és csavart. Az amúgy is sérülékeny bútorokban esett a legtöbb kár. Egy szék vagy ágy meglehetősen pontosan elárulta volna használójának nagyságát, alakját, végtagjainak számát, de még azt is, hogy az illetőnek kemény-e a bőre, vagy mesterséges párnázásra szorul. Az anyagok és formák hírt adhattak volna arról, hogy a lény milyen gravitációt tart normálisnak. De Conwaynek nem volt szerencséje.

A fülkében súlytalanul lebegő töredékek némelyike kétségtelenül bútor darabja volt, ám annyira összekeveredtek, hogy körülbelül annyi esély lett volna kitalálni belőlük bármit, mint tizenhat összekevert kirakójáték darabkáiból. Conway már-már fölhívta O'Marát, de meggondolta magát.

Az őrnagyot nem érdekelné, hogy ő mennyire nem boldogul.

Kétségbeesetten kereste az öltözőszekrények maradványait, titokban azt remélve, hogy hátha megüti a főnyereményt, és talál egy ruhát vagy egy csinos Földön kívüli leányzót ábrázoló plakátot, amikor Kursedd hívta.

– Az analízis teljes – mondta az ápoló. – Külön-külön nincs semmii különös a mintákban. Viszont összekeverve végzetesek minden olyan lényre, amelynek van légző rendszere. Bárhogy elegyítsük is őket, mérgező vegyületet adnak.

– Fogalmazzon pontosabban – mondta élesen Conway. – Adatokat kérek, nem véleményt.

– A már említett gázokon kívül – felelte Kursedd – ammóniát, szén-dioxidot és két nyomelemet találtam. Együtt, bármilyen elképzelhető kombinációban nehéz, mérgező és meglehetősen átlátszatlan légkört képeznek.

– Lehetetlen! – kiáltott föl Conway. – Látta a belső falfestékek pasztellszíneit. Az átlátszatlan légkörben élő fajoknak nincs érzékük a színárnyalatokhoz.

– Conway doktor – szólt közbe Hendricks. – Megvizsgáltam a rácsot. Amennyire meg tudom állapítani, mintegy öt g-vel húz.

A földi gravitáció ötszöröse azt jelentette, hogy a légnyomás is mintegy ugyanennyivel nagyobb.

A lény nyilván valami sűrű, mérgező löttyöt lélegzik – gondolta Conway. És nyomban egyéb veszélyek is eszébe jutottak.

– Mondja meg a mentőknek – szólt oda Hendricksnek –, hogy legyenek óvatosak, ha nem lassítja nagyon a munkát. Ugyancsak izmos állatka élhet öt g-n, és ilyen helyzetben gyakran megvadulnak.

– Értem – mondta aggodalmasan Hendricks, és kikapcsolt. Conway folytatta a beszélgetést Kursedd-del.

– Hallottam a hadnagy jelentését – mondta immár nyugodtabb hangon. – Gondoljon a nagy nyomásra. De értse meg, tiszta atmoszférára van szükségünk.

– Rendben van – szólalt meg hosszú szünet után Kursedd. – De meg kell mondanom, hogy utálom pocsékolni az időt, még akkor is, ha parancsot kapok rá.

Conway hosszú perceken át gyakorolta magát az önuralomban, míg végre kattanás jelezte, hogy a DBLF kikapcsolt. Akkor aztán olyan szavak tódultak az ajkára, hogy a Földön kívüli még a fordítógép érzelemszűrő hatása ellenére is megérthette volna, mennyire haragszik Conway.

Ám lassan kezdett elpárologni az ostoba, nagyképű, szemtelen ápoló iránti haragja. Talán Kursedd nem is ostoba, ha szemtelen is. De ha valóban átlátszatlan a légkör, akkor mi van? Csak egy újabb ellentmondás.

Csupa ellentmondás az egész roncs, gondolta fáradtan Conway. A berendezés nem utal nagy gravitáción élő fajra, a rácsok mégis öt g-t képesek előállítani. A színek olyan fajra utalnak, amelynek a színérzékelése az övéhez lehet hasonló. Ám a légkörön, amelyben Kursedd szerint élnek, csak a radar lát át. És akkor még ott a rendkívül bonyolult levegőztető-rendszer, meg a hajó élénk narancssárga színe.

Conway immár huszadszor próbált – hiába – értelmes eredményt formálni a rendelkezésére álló adatokból. Talán ha máshonnan közelítené meg a problémát.

– Hirtelen lenyomta a rádió gombját:

– Hendricks hadnagy, legyen szíves, kössön össze a kórházzal. O'Marával szeretnék beszélni. És kérem, hogy maga meg Summerfield kapitány és Kursedd is legyen a vonalban. Lehetséges?

– Egy pillanat az egész.

A kattogásokon és recsegéseken át Conway hallotta Hendricks hangját, aztán a Sheldon egyik tisztjéét, amint hívta a kórházat, és a rádióhoz kérte Summerfield kapitányt, végül a kórházi telefonkezelő színtelen tolmácsgéphangját. Egy perc sem telt bele, amikor elült a zaj, és megszólalt a határozott és ismerős hang.

– Itt a vezető pszichológus. Mondja.

Conway a lehető legrövidebben ismertette a helyzetet a roncson, aztán beszámolt az ellentmondásokról meg arról, hogy nem jutnak semmire.

– A mentőalakulat a hajó közepe felé halad – folytatta –, mert nagy valószínűség szerint ott lehet a túlélő. De megeshet, hogy mégis máshol van, s akkor át kell kutatnunk minden egyes fülkét. Ez napokba telhet. A túlélő pedig – tette hozzá komoran – nagyon rossz állapotban van, ha ugyan meg nem halt. Nincs ennyi időnk.

– És mit szándékozik tenni, doktor?

– Nos – próbált kitérni a válasz elől Conway –, talán segítene, ha teljesebb képünk lenne a helyzetről. Ha Summerfield kapitány elmondaná, hogyan bukkantak a roncsra, hol, milyen útvonalon, hogy mire emlékszik még. Talán ki tudnánk deríteni, honnan jött, és ez megoldaná…

– Nem hiszem, doktor – szólalt meg Summerfield hangja. – Kiderítettük, hogy a hajó egy nem túl távoli naprendszeren haladt át. Csakhogy azt a naprendszert már vagy egy évszázada fölvettük a betelepítendők listájára, ami azt jelenti, hogy nem találtunk értelmes életet. Egyetlen faj sem jut el egy évszázad alatt az űrhajózásig, tehát abból a naprendszerből nem származhat a hajó. Azon a naprendszeren túl pedig sehová sem jutunk, pontosabban csak a galaktikák közötti űrbe.

Véleményem szerint a beleset különben is megváltoztatta a hajó útvonalát, így a roncs helyzetéből és útvonalából semmit sem állapíthatunk meg.

– Akkor ennyit erről – mondta szomorúan Conway, aztán már határozottabban folytatta: – De a roncs másik felének valahol lennie kell. Ha meg tudnánk találni, s különösen, ha benne lennének a legénység többi tagjai, az mindent megoldana! Elismerem, hogy ez kerülőút, de ahogyan most haladunk, talán mégis ez a legrövidebb út. Kezdjék el keresni a hajó másik felét – fejezte be Conway, és várta, hogy kitörjön a vihar.

Summerfield kapitány bizonyította, hogy neki a legrövidebb a reakcióideje, mert ő protestált először.

– Lehetetlen! Maga nem tudja, hogy mit beszél! Legalább kétszáz egységre, egy egész flottára lenne szükség ahhoz, hogy rövid időn belül átkutassuk az egész körzetet. És mindezt csupán azért, hogy megtaláljunk magának egy tetemet, hogy analizálhassa, és segíthessen egy másik lényen, amely addigra már szintén tetem lehet. Tudom, hogy a maga törvényei szerint az élet mindennél drágább – folytatta immár nyugodtabb hangon –, de ez azért nevetséges. Különben sincs kellő hatalmam ahhoz, hogy elrendeljek egy ilyen akciót.

– De a kórháznak van – röffent közbe O'Mara. – Kezdi túllépni a hatáskörét, Conway doktor. Ha a kutatás eredménnyel jár, és megmentjük a túlélőt, nem hiszem, hogy bárkinek is kifogása lenne a fölhajtás meg a költségek miatt. A Hadtest talán még meg is veregeti a maga vállát, mert segített fölfedezni egy új életformát. De ha az idegen meghal, vagy már halott, maga lesz a felelős, doktor.

Őszintén magába nézve, Conway nem aggódott jobban ezért a betegéért sem, mint a többiért, és esze ágában sem volt elpuskázni a karrierjét csak azért, hogy esetleg megmentsen egy lényt. Inkább valami dühödt kíváncsiság hajtotta, meg az a homályos érzés, hogy az ellentmondásos adatokból összeálló kép többet jelent majd egy roncsnál meg egy magányos túlélőnél. Az idegenek nem azért építenek űrhajókat, hogy ámulatba ejtsenek egy földi ember orvost, tehát a látszólag ellentmondásos adatoknak kell, hogy legyen valami értelmük. Egy pillanatig úgy érezte, hogy tudja a választ. A tudata mélyén kezdett formálódni a kép. amelyet teljes mértékben elhomályosított Hendricks hangja.

– Doktor, megtaláltuk az idegent!

Mikor néhány perccel később Conway odaért a mentőkhöz, már készen állt a hordozható légzsilip. Hendricks és társai sisakjukat összedugva beszélgettek, hogy ne kellejen használniuk a rádiót. De a legcsodálatosabb látvány Conway számára a zsilip volt. Odabent volt nyomás.

Hirtelen Hendricks hangja szólalt meg a rádión.

– Bemehet, doktor. Most, hogy megtaláltuk ezt, már ki tudjuk nyitni az ajtót, nem kell átégetnünk. És a hordozható légzsilipre mutatott. – A nyomás odabent mintegy húsz font.

Az nem túl sok, gondolta Conway, figyelembe véve, hogy a túlélő öt g-hez szokott, amihez hasonlóan nagy légnyomásnak illik járulni. Remélte, hogy az adott nyomás azért elegendő az élet fenntartásához. Talán a baleset óta egyfolytában szökött a levegő, gondolta. De meglehet, hogy a lény belső nyomása kiegyenlítette a hiányt.

– Szerezzenek levegőmintát Kurseddnek, gyorsan! – adta ki az utasítást. Ha már ismerik a lénynek szükséges levegő összetételét, a nyomást semmiség lesz növelni a nemtőhajón. – És négy ember legyen készenlétben a mentőhajónál. Különleges felszerelésre lesz szükségünk, hogy kihozzuk innen a túlélőt, és esetleg sietnünk kell.

Hendricks kíséretében lépett be az apró zsilipbe. A hadnagy megvizsgálta a zárakat, megnyomta az ajtó melletti gombokat, és fölegyenesedett. Conwaynek az űrruhája csillogása árulta el, hogy bentről nagyobb nyomású levegő árad kifelé. Tiszta levegő, nem valami sűrű köd, gondolta nem kis elégedettséggel. Az ajtó habozva félrecsúszott, aztán nagy lendülettel teljesen kinyílt.

– Csak akkor jöjjön be, ha hívom – mondta Conway, és belépett. Rádióján hallotta Hendricks egyetértő mordulását, és azt is, hogy Kursedd veszi az adatokat.

Első pillantásra Conway mindig nehezen tudta azonosítani az új fiziológiai típusokat. Makacsul mindig olyan lényhez próbálta hasonlítani az újakat, amilyent már ismert, így a töprengéshez mindig időre volt szüksége.

– Conway! – szólalt meg élesen O'Mara hangja. – Elaludt?

Conway megfeledkezett O'Maráról, Summerfieldről meg a többiekről, akikkel még mindig rádiókapcsolatban állt. Megköszörülte a torkát és gyorsan beszélni kezdett:

– A lény gyűrű alakú, olyan, mint egy nagy autógumi. A gyűrű átmérője mintegy kilenc láb. A tömege körülbelül négyszerese az enyémnek. Mozgást, vagy komolyabb külső sérüléseket nem látok. – Mély lélegzetet vett, és folytatta. – A bőr sima, fényes és szürke, kivéve azokat a helyeket, ahol vastag, barna kéreg borítja. A bőrfelület több mint felét borító barna valami rákosnak látszik, hacsak nem természetes álcázás. Esetleg a nagy légnyomáscsökkenés eredménye. A gyűrű külső felületén két sor rövid, tapogatószerű végtag van, amelyek pillanatnyilag szorosan a testre simulnak.

Öt pár van belőlük, és semmiben sem különböznek egymástól. Nem látok sem táplálék felvételére alkalmas, sem más szerveket. Megnézem közelebbről.

Közeledtére a lény nem reagált, s Conway arra gondolt, hogy talán túlságosan későn érkeztek. Szemet és szájat még mindig nem látott, csak két kis kopoltyúszerű nyílást meg egy fülre emlékeztető valamit. Óvatosan megérintette az egyik testre simuló végtagot. A lény valósággal robbant.

Conway pörögve röpült a padlóra, s ha nincs rajta nehéz űrruha, eltört volna az ütéstől a csuklója. Eszelősen igyekezett egyensúlyba hozni magát a gravitációs övével, aztán hátrálni kezdett az ajtó felé. A rádióból áradó hangzavarból két kérdés bontakozott ki: – Miért ordított, és mi okozta azt a nagy csattanást?

– Uh… – nyögte Conway. – Megállapítottam, hogy a lény él.

Hendricks kuncogott.

– Nem hiszem – mondta aztán aggodalmasan –, hogy láttam valaha is nála élőbbet.

– Beszéljenek végre értelmesen – kiáltott rájuk O'Mara. – Mi történik ott?

Erre nehéz lenne válaszolni, gondolta Conway, elnézve a fülkében félig guruló, félig ugrándozó „gumikereket”. A túlélőből az érintés pánikot váltott ki, s bár először ennek kétségtelenül Conway volt az oka, most már bárminek – falnak, padlónak vagy a fülkében szállongó törmeléknek – az érintése hasonló reakciót váltott ki a lényből. Öt pár erős, hajlékony, mintegy fél láb hosszú végtag hadonászott vadul, amitől a test ide-oda gurult. És mindegy volt, hogy melyik részéhez is ért hozzá valami, a végtagok nyomban odacsaptak. Conway éppen megbújt a hordozható zsilip védelmében, amikor a túlélő – szerencsére – a fülke közepén kezdett tehetetlenül lebegni, lassan pörögve, mint a régi űrállomások. Aztán a lény ismét sodródni kezdett az egyik fal felé, tehát Conwaynek gyorsan tennie kellett valamit, még mielőtt a túlélő újra ugrándozni kezd.

Conway tehát nem válaszolt O'Marának, hanem intézkedett.

– Kérünk egy ötös méretű, finom hálót, kívül műanyag borítással és néhány csövet. A lény olyan állapotban van, hogy nem számíthatunk az együttműködésére. Ha már becsomagoltuk, majd bejuttatjuk a neki szükséges levegőt a burokba, és így szállítjuk a mentőhajóra. Kursedd készüljön föl a fogadására. Hozzák már azt a hálót!

Conway nem tudta megérteni, hogyan lehet képes egy nagy gravitációhoz szokott lény ekkora aktivitásra ilyen kis gravitációnál.

– Hogy halad az analízissel, Kursedd? – kérdezte.

Olyan sokára jött a válasz, hogy Conway ár azt hitte, hogy az ápoló kikapcsolt, de végre fölhangzott a színtelen tolmácsgéphang.

– Készen van. A túlélő fülkéjében lévő levegő összetétele olyan, hogy ha levenné a sisakját, doktor, maga is nyugodtan belélegezhetné.

És ez – gondolta megdöbbenve Conway – a legnagyobb ellentmondás. Tudta, hogy az ápoló nyilván éppúgy meghökkent.

Aztán hirtelen elnevette magát, mert eszébe jutott, hogy vajon mit csinálhat az ápoló szőre most.